... női huncutságok... magamról, a világról...

2011. augusztus 4.

Azt


Azt gondoltam, nem a kommentekhez írok, hanem inkább egy bejegyzést szánok ennek a témának.
Mert megér ennyit...

Először is, nagyon örülök, hogy megírtátok, miként bántok el a "démonokkal".
Tudom, hogy ezek egyáltalán nem könnyú dolgok, mert elég nehéz megszabadulni tőlük.
Azok, akik elég szerencsések, és nem kell a legsötétebb árnyakkal megküzdeni, talán könnyebben meg is bírkóznak velük.
De nekem, és akiknek a rosszabbik démon jutott, be kell látnunk, hogy nehezen bírkózunk meg a lelkünket marcangoló fájdalmakkal. Ezek nehezen oldódnak fel bennünk.
És ha ezek után/mellé jönnek még apróbbak, azokkkal már egész könnyedén elbánunk.
Nekem a gyerekkoromtól velem van a saját démonom.
8 éves korom óta. Akkor, és utána még jó darabig egész könnyűnek éreztem, elfogadtam mindent úgy, ahogy alakult.
Aztán magam is szülő lettem, és a démonom egyre elhatalmasodott rajtam.
Mert tudtam már, hogy ami régen történt, az nem volt helyes.
Hisz egy szülőnek mindig a gyereke mellett a helye.
Bár magam is tapasztalom, nem mindig könnyű anyának lenni, de én sosem lennék képes olyanokat tenni, mint az én anyám.
Pedig én nem voltam rossz gyerek. Tényleg. Csak annyi volt a bűnöm, hogy az apám lánya voltam.
És ezért bűnhődöm még a mai napig is.
Szóval nagy vonalakban ez az én nagy démonom.
És azt hiszem, míg élek nem fogok tudni megszabadulni tőle.
Mert folyton a miérteket keresem.
Anita:
Igen, tényleg a gyökereket kell megkeresni, ezt magam is megtapasztaltam, mikor a mélységesen mély depressziómból saját magam szabadultam ki.
Amint megtaláltam az okot, a gyökeret, rohamosan javulni kezdtem. Azóta, és ennek már majdnem 3 éve, teljesen jól vagyok.(egy gyászból és bűntudatból alakult ki, bár mint kiderült, nem kellett volna)
Meggyógyultam.
Mindezt a magam erejéből. Erre pedig büszke vagyok.:)
A kineziológusról nem sokat tudok, csak általánosságokat, de amint lesz egy kis időm, jobban körbe járom a témát.
... és igen.. hiszem, hogy vannak angyalok.;)
Betsy:
Szerintem is nagyon jó terápia, ha kiírjuk magunkból a minket bántó problémákat, sérelmeket,
Én éppen a napokban írtam egy levelet, egy engem bántó dologról.
Eküldeni azt hisem sosem fogom, de nagyon megkönnyebbültem tőle.
És nagyon jó kibeszélni is magunkból, ha van hozzá olyan ember, aki meghallgat.
Én általában a férjemmel szoktam ki/megbeszélgetni  a bántó dolgokat.
Szerencsére nem nagyon vannak.
Napcsi:
majd írok, ha lesz lélegzetnyi időm.
Azt észrevettétek, hogy azért nagyon hasonlóan gondolkozunk ebben a témában?
Az különösen tetszett, hogy a pozitív oldalát keresitek a bántó dolgokba

Itt egy kis segítség a női lélek rejtelmeihez.
Végül pedig egy kis meditáció minden napra...
Ha épp úgy érzed, hogy épp erre van szükséged.

A múlt elengedése...
„…és könyvedbe ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök.”
(Zsoltárok könyve, 139:16)
Puszi nektek!:))

5 megjegyzés:

napcsi írta...

Talán azért a hasonló gondolkodás, mert így vagy úgy, de mindenkinek meg kellett/kell küzdeni a saját "szörnyeivel". Mindegyikünknek meg van a saját jól bevált, begyakorolt, vagy éppen csiszolgatásra váró "gyógyszere" a démonok ellen. A megoldás viszont mindig bennünk magunkban van. Hogy hogyan ássuk elő, ehhez kellenek a segítségek, olvasás, írás, angyalfohász, beszélgetés, meditáció, hasonló sorsú emberekkel való találkozás. Mert amire szükségünk van, ami építi és gyarapítja a lelkünket az idővel úgyis az utunkba akad. Soha nem véletlenül... azért mert arra van szükségünk. Legyen ez egy ismerős, akivel ezer éve nem találkoztunk, vagy böngésszük a netet csak úgy, és valahogy arrafelé fogunk kalandozni a világhálón, ahol válaszokat kapunk.

Anta írta...

Bár nem tudom mi volt a te démonod, de egy megérzés azt súgja, hasonló az enyémhez... Csak nekem báty volt apa helyett.. 8 év harc volt. Kineziológus, pszichoterapeuta, pszichodráma, színterapeuta, majd végül megtaláltam a pránanadit, ami végképp megindított a gyógyulás útján...
Szerintem az sem véletlen, ahogy egymásra találtunk a blogok világában...

Judilla írta...

Nagyon fontos, hogy mindenki megtalálja a lelki fájdalmait leküzdő saját módszerét.
Hisz ha nem dolgozzok ki magunkból, előbb-utóbb testi tünetekkel jelentkezik. Azt pedig nem szabad megvárni.
És igen lányok!!
Biztos vagyok benne, hogy nincsenek véletlenek. Hogy akkor találok meg olyan embereket,írásokat, verseket és zenéket, amik az adott pillanatban megnyugtatnak, és utat mutatnak. Egyszerűen nem lehet másképp.

Anta, hozzád sem véletlenül találtam el. Ebben bizonyos vagyok. Akkoriban még nem nagyon olvastam "én" blogokat, és az elsők között találtam Rád. De valami akkor nagyon hiányzott nekem, és nálad megtaláltam. A küzdeni tudásodat, és a bátorságodat.
És a legnagyobb tiszteletem a Tied, hogy mersz új hazában új életet építeni. Ha most lennék fiatal, és nem lennének már ilyen mélyek a gyökereim, én is elmennék.
Persze tudom, hogy Neked sem könnyű. Tudom, hogy történtek olyan dolgok, amik miatt elveszthetted volna az erődet. De nem tetted, harcoltál tovább.
És erre nagyon büszke lehetsz!!
Mikor olvastam nálad a pránanadiról, akkor kicsit utána olvastam. És tetszett, amit ott találtam. Lehet, hogy egyszer (ha több időm lesz), bele fogok mélyedni.
A bejegyzésben lehet hogy nem írtam elég világosan, de nekem az anyámmal voltak-vannak-lesznek problémáim. Ezért is találok nehezen gyógyírt rá. Mert folyamatos a harcom.
8 évet harcoltál? Az sem kevés,sőt! (bár az én 37 éves harcom viszi a pálmát)
A kineziológus hogy tudott segíteni?
Ha akarsz, írhatsz levelet is...
az oldalsávom a Betty lány alatt, vagy a profilomban találsz mélcímet...

Anita írta...

Annyi ideje tervezem, már hogy reagálok az írásdora, csak itthon nehezen szánom rá magam a gépezésre, bent meg nem tudok kommentet hagyni.

Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül találnak időnként egymásra emberek, hanem mert éppen akkor éppen rá van szükség. Az érzésre, gondolatokra, amit közvetít, hogy tovább tudjunk lépni teljesen mindegy, miről van szó. Szokszor csak utólag vesszük észre, de azért akik jobban figyelnek az ilyen jelekre, viszonylag hamar leszűrik a lényeget és reagálnak. :)
A kineziológusról majd írok emilt, ha gondolod... én is nagyon sokat vívtam az anyukámmal, mióta tudatosult bennem, hogy önálló és szabad akaratom van. Mostanra kezd már csitulni, de mindketten rengeteget változtunk.

Judilla írta...

Anita, nagyon örülnék, ha írnál!!!:)
Szerintem sincsenek véletlenek...
Csak észre kell venni a jeleket, oda kell figyelni, és sokszor értelmet nyer egy addig nyomasztó probléma.
A virtuális világ pedig még ebben is segíthet.
És ez jó.:)